Molnár V. József: Az emberélet szentsége
Mottó:
„Az Isteni szolgálatra bármilyen idő alkalmas, és mindaz, amit a haza érdekében tesz az ember, nem egyéb, mint Isten szolgálata.”
(Mátyás király)
Molnár V. József: Az emberélet szentsége
Részlet Kelemenné Farkas Mária laudációjából, amely a Magyar Örökség-díj átadásakor hangzott el:
Molnár V. József analógiákban tud gondolkodni, mégpedig azért, mert gyermekkorában megismerkedett a magyar paraszti élettel. Bálint Sándorra támaszkodva felismerte ennek az életformának a nevelésmegtartó, hagyományőrző szerepét, kidolgozta és rendszerbe illesztette az esztendőkörös változásrendet és népszokásokat a természet és az Evangélium rendje szerint. Az emberélet szentségére ráébredve kutatja, tanulmányozza és bemutatja az egyes életszakaszokat, mindennapi életünk legkülönbözőbb részterületeit, ősi műveltségünknek még ma is fellelhető, élő vonásait: a magyar ház, kert, rovásírás képi tartalmait, a magyarok, székelyek, csángók Nap-tiszteletét, s felsorolni sem lehet, még mi mindent.
A kötet nem szól másról, mint az élet egyes szakaszaihoz kapcsolódó ünnepekről, szokásokról, ami végig kíséri, kísérte az életet. Elindulunk az áldott állapot előtt-től, eljutunk a halotti torig (megszületés előtt-től halál utánig).
Molnár V. József egyik előadásán hangzottak el a következők.
A régiek hite szerint a gyermek hétesztendős koráig Isten tenyerén él. Hordozza Isten szeretetét. Az ő bölcsessége hatja át minden mozdulátát, csetlő-botló mozgását. Nem létezik számára sem tér, sem idő (belefeledkezik a játékba, semmit nem mond neki pl. a „holnap”fogalma)
A mai ember fél a haláltól, nem tud vele mit kezdeni. A régiek együtt éltek a halállal is. A nagycsaládokban a gyermekek látták, hogy az öregek meghalnak, a háznál ravatalozták föl a halottat, és onnan vitték ki a temetőbe. Majd utána a toron búcsúztatták el a megboldogultat. Ma az öregek magányosan élnek, magányosan halnak meg, sokszor kórházban vagy szeretetotthonban, a fiatalok nem tapasztalják meg a halált. A gyermekeknek hét éves korukban „mutatták meg” a halált. A kisleányok anyjukkal együtt vágtak csirkét/tyúkot, a kisfiúknak disznóvágáskor a megszúrt disznó vérét kellett fölfogni a tálban. Természetes volt számukra a születés – hiszen az is otthon történt – és a halál is, a földi élet két végpontja.
Ez csak két téma, amivel a könyv is foglalkozik, számtalan másról is olvashatunk, tanulhatunk.
Mert vissza kell tanulnunk sok mindent, hogy könnyebben eligazodhassunk a fejtetőre állt világban – és hogy könnyebben talpára állíthassuk azt, ami felborult.
Ez az igazi „életre szóló tanulás”.
Vissza a könyvcímekhez